Zöld Nimfa Bár

A Holdfény Park közepén lévő hely egyetemisták, zenészek, színészek, fiatal sznobok kedvenc találkozóhelye.

A hely hatalmas népszerűségnek örvend. Önjelölt művészek a drága fényképezőgépeikkel, valódi tehetségek, aranyifjak, alternatív és underground stílust követő fiatalok a hét minden estéjén betöltik az udvart és az organikus stílusú épületet. Alternatív stílusú filmek vetítései, egyetemi zenészbandák fellépései gyakran követik egymást. Egy teától vagy minőségi kávétól elkezdve, búzasörön és divatos rozéfröccsön keresztül marihuánáig minden igényt kielégít a lampionos fák árnyékában meghúzódó bár.

Sajnos az éjszaka erősebbre sikeredett mint amilyenre akarta, ígyhát Smaragdházy Csongor jelenleg nemigazán volt magánál. Annyit érzékelt, hogy valamiféle mohán fekszik, sőt egy lány is mellette. Ezek megnyugtató érzélmeket keltettek benne: A moha a zöld nimfa bárt, a lány pedig a napi folytonosságot jelentette a számára. Lassan tápászkodott fel és még lassabban nyitotta ki a szemét. A zöld nimfát halvány fény töltötte be, ebből kideríthette hogy még tart az este. A derengő fényben heverő testekből pedig azt lehetett kideríteni egy magánnyomozónak, hogy komoly tételek keltek el nemrég a az új-generációs ultra tömény marihónalyából. Idióták. Lassú, bizonytalan léptekkel szelte át a a bódult ifjuságot és a elindult a legjobb másnaposság elleni gyógyszerárus, a rozéfröccsöket mérő csinos pincérlány felé...

Negyedórával később, újra végigkóstolta a teljes rozéskálát.

Félórával később a pincérlányt is.

Háromnegyed órával az ébredés után, és öt perccel a világ legfinomabb rozékóstója után amit a féltékeny főnök szakított meg, befutott valaki. Azt, hogy nem akárkiről van szó, Smaragdházy Csongor magán-nyomozó széllel szemben is megérzi, főleg ha az a valaki vetélytársa lehet, a női szívekért az emberi faj összes korszakán át vívott háborúban. Az érkező valószínűleg mutáns volt, Csongor becsípve is érezte a kisugárzását, de azt hogy mit keres egy sportoló mutáns a Nimfában elképzelni sem tudta. Ellenben arról igenis volt elképzelése hogyan szegje elejét a kijózanodásnak amit az egyre jobb megfigyelőkészség és a bonyolulttá váló gondolatok jeleztek. Egy 0,75-ös rozé. Tisztán. A sokezerszer megismételt mozdulattal állította fejre a rozét...

Az elmúlt több, mint 24 óra, amiből vagy 8-at nem tudom, hogy töltöttem és miért az erdőben, meglehetősen furcsa volt. Valamivel energikusabbnak éreztem magam, mint általában. Közérzetem is szokatlanul jó volt, mint akit kipucoltak belülről. Az egész akkor kezdődött amikor az a furcsa hang a felszólalt a fejemben. Nem igazán tudtam mit kéne tennem, orvoshoz ugyanis nem mehetek. Végén még azt mondják meghibbantam és nem versenyezhetek.
~Így is súrolom néha az őrült szintet. De ez betenne a dokinak is...
Végül úgy döntöttem jól berúgok az majd megoldja. Tapasztalataim szerint úgyis olyan bölcs tudok lenni ittasan.
Ezen felbuzdulva célba vettem a várost. Valami olyan helyre volt szükségem ahol ellazulhatok. A csinos női társaság is mérvadó volt a helyválasztást illetően. Az egész naplemente ráment mire megtaláltam a célnak leginkább megfelelő helyet. Ez a becsületvesztő komplexum pedig a Nimfa Bár nevet viselte.
Beléptem az ajtón, első dolgom volt megválni a napszemüvegemtől amit eddig elfelejtettem levenni. A szemfülesebbek észrevehették azt amivel még én sem vagyok tisztában. Egy kis fehér karika az íriszemen. Ám ha nem voltak elég gyorsak fújhatták a dolgot. Az első lépcsőfok után fejem kikerült az árnyékból így a ráeső fénytől nem volt észrevehető.
Középtájt könnyedén kiszúrtam a helyi szépfiút. Ennyi jó nővel körbezárva nehéz volt eltéveszteni. Sok tekintet szegeződött rám, némelyikben a felismerés apró jeleit véltem felismerni. Ez jó jel volt. Főleg ahogy utána futótűzként kezdett terjedni az információ. Szájról szájra. A lépcső felénél megállva, elégedetten néztem körbe. Kicsit ki is húztam magam. Egy sportoló ne járjon úgy mint egy púpos hátú sánta. El bandukoltam a pultig és kezdésnek kértem egy rövidet...
~Ébresztő Lucifer...
Ettől a rejtélyes hangtól kikerekedtek a szemeim és körbepillantottam a helységben. De csak két nehéz röptű bombázó tartott felém, másik oldalról pedig két kis vadász. Míg közel nem értek addig gyorsan korrigáltam a rendelést.
-Legyen kettő...
Hátamat a pultnak vetettem és úgy vártam a jövevényeket. Míg mi a beszélgetés alapjait fektettük le szépen sorjában mellettem a szépfiú pedig egy jó adag Rozét tett a magáévá. Ezt látva egy kósza félrenézésem közepette elismerően bólintottam.
-Azz szép...
Szólaltam meg alig hallhatóan lényegében csak magamnak.

Jó pár pillanatig, csak áll és élvezi ahogy az alkohol jótékony hegyi-folyamként söpri el a józan gondolkodást,(Nála ez az egyszerre hatféle dolgon való elmélkedést jelenti.) és végre istenigazából tombolhat. Jólesően nyújtózik egyet, (Majd hanyatt esve a hirtelen támadt koordinációs vihartól.) amikor végre elérnek kényelmes alkoholmámorban pancsoló agysejtjeibe, a sporttoló szavai. Kissé megütközik a mondaton, (majd egy egy széken is) és miután végigméri Tamást, felhorgad benne a versenyszellem:
-Ezsemi, tdte sptor...
Egy kissé meglepődik saját szavainak érthetetlenségén, és felemelt ujjával türelmet kérve összeszedi határtalan intelektusát, megvív agyában egy tusát, és végül kiböki:
-Ezsemi, tudor enéltöbb etis, te is igyál már aki kidölvesztes!
Mivel úgy találja, hogy mondanivalója itt ott apró finomításokra szorul, arcán a "nagyon szellemeset fogok mondani" arckifejezésével hozzáteszi:
-Verseny!
Eztán, immár tökéletesen elégedetten saját mondanivalójával, diadalmas vigyorral néz körül a teremben, ahol a törzsvendégek akik túl jól ismerik már ezt a nézését a következő különböző, mégis logikus cselekedeteket teszik, vérmérséklettől függően: Az öregek elmennek, a gyávák fedezéket keresnek, a narkósok belövik magukat, a fiatal arisztokraták és egyetemisták pedig félkörívet hoznak létre a két fiatal körül, sőt egy-két arisztokrata még fogadást is köt. A félkörben a lehetséges versenyzőkön kívül csak azon lányok maradnak akik feltűnően az egyik, vagy a másik félhez húznak, afféle rajongótáborként: Tamás oldalára a két bombázó és kötelékük, Csongoréra az épp nem cserbenhagyott szeretői kerülnek.

Futónak szánt pillantásom még marasztalódik egy kicsit ahogy elnézegetem a rögtönzött tornászbemutatót ami a közvetlen közelemben esedékes. Felvontam szemöldököm és érdeklődve figyeltem a produkció további részét. Hátha lesz még valami érdekes, nyakatekert mozdulat. Vagy egy elegáns csattanás a földön. Azonban nem így lett, őt rövidesen én is részét képeztem a műsornak. Összeráncolódott homlokon ahogy próbáltam kibogarászni, mit is akar ez most tőlem. Fenyegetésnek nem nevezném. Ahhoz túl vidám.
-Hm? Parancsolsz?
Több sem kellett, máris sokkalta tisztábban értettem mit szeretne.
-Ohh...értem...
Hasított belém a felismerés. Miközben mérlegeltem az ajánlatot körbenéztem, hogy átfuttathassam tekintetemet a lassan elhúzódó, berendezkedő tömegen. Végül erősen illuminált kihívómon akadt meg akinek úgy tűnt nem csak én de a mozgás koordináció, egyensúly de még a tiszta beszéd is versenytársa volt.
Átgondolva, ez egy remek alkalom, hogy valami kitűnő okot találjak az ivászatra. Az hogy fárasztó estém volt, nem valami jó ok.
-Ám legyen.
Intettem a csaposnak és a pult felé fordultam, várva az első kört.
-Egyébként, Tamás.
Mutatkozok, nem volt az elvárásaim listáján, hogy ő is megtegye.

Szinte választ sem várva kezd kiüríteni mégegy 0,75-ös rozépalackot, amikor homályosan eljut a tudatáig, hogy a sportos mutkó bemutatkozott. Mivel nem szándékszik elveszíteni a versenyt, ezért igazi magyaros ivás közbeni bugyborékolást hallatva mondja meg a nevét.
-Smargdházyyy Ctsongrol!
Bár a városalapítók családneve magasztosabb körülmények között is elhangzott már az elmúlt húsz évben, de ez jelenleg nem zavarja. És miután a rozé utolsó cseppjei is legördültek a torkán, már más se igazán tudja zavarni. A körülállók társasága nem éppen visszafojtott lélegzettel figyel, hanem fogadni, ordítani,inni,ordítani, és inni kezd. Smargadházyi körülnéz az egybegyűlteken, torka számlálatlan nyeli az alkoholt szemei előtt már nem a kipirult ordítozó értelmiség, hanem zöld izzás kavarog, és amikor társára néz őt még fényesebb smaragdban látja. Arcán nem tükröződik zavar, és miden egyéb szemlélő csupán alkoholtól táguló pupilláját láthatja, a zöld fények megmaradnak neki, bár gyorsan visszarendeli hancúrozó képességét, hogy megnézze hol tart ellenfele az ivásban...

//Rengeteg sorry a rengeteg késésért nemhogy elvoltam havazva hanem kisebb hóvihar csapott le az időrendemre.//

Némi időt igénybe vett, hogy felfogja az elhangzottakat. Mire a választ is kinyögte addigra megkaptam az italomat is. Egy biccentéssel köszöntem meg a pultosnak és magamhoz vettem az italt. Közben azon agyaltam honnét ilyen ismerős ez a név.
-Örvendek.
~Smaragdházi, Smaragdházi...
Nem töprengtem túl sokat a dolgon így egy vállrándítással túltettem magam a talányon. Kissé megemeltem a szeszes üveget aztán nekiláttam a tartalmának rohamos elpusztításához. Húzóra ennyi vizet meginni is sok tud, nem hogy szeszt.
~Azt hiszem nagyon be fogok rúgni.
Még az utolsó két kortyot gyűrtem aztán elemeltem számtól az üveget és fellélegeztem.
-Volt egy kis elmaradásom...
Eközben az asztalra került két korsóban Whisky és a pult mögött már sorakozott két pohár és egy pár nagyobb kupica. Végül a pultos megtalálta a játék végére szánt 0,02-es kupicákat is. Abban reménykedtem ,hogy nem akarjuk a poharakat magunk mögé dobni és pisztollyal szétlőni mielőtt földet érne. Megragadtam az egyik korsót.
-Akkor hajrá.
Megvártam míg megtalálja az övét aztán nekikezdtem.

A számolatlanul nyelt alkohol lassan széttépte a józan gondolkodás szövetét és egy nagyon is jól ismert eseményhez vezetett: blackout.

Smaragdházy érzékelt valamiféle madárcsicsergést a füléhez bántóan közel, de fejfájása mellett ez olyanyira elhanyagolható volt, hogy meg sem próbálta meghatározni a csicsergés fajtáját, helyette inkább helymeghatározást tartott. Szemét még nem akarta kinyitni tehát egyéb érzékszerveit használva próbált tájékozódni: Valamin feküdt. Érdes felület, faillatú. Valószínűleg egy ág.
~EGY ÁG?!
Szemei a megszokott óvatosságot nélkülözve pattantak fel, ordításra kényszerítve Csongort: egyenesen a gyér esti fényeket kiegészítő, parkbéli lámpába meredtek.
Egy kis pihenő után, óvatosabban körülpislantott és a látványtól majdhogynem újra fel kellett hogy ordítson:
Egy faágon feküdt, valószínűleg a parkban és a fa körül, minden fel volt túrva húszméteres körzetben, és eltűnt az összes fa. Ivócimborája egy másik ágon húnyt, és Csongornak volt egy sanda gyanúja hogy ő se tud többet...

Egész derekasan bírtuk az ivászatot. Jómagam meg is lepődtem, hogy milyen jól álltam a sarat. A kép addig volt tiszta míg ki nem támogattuk egymást az épületből. Ott erős nyomást éreztem a tarkómon. Ahogy dőltem el a következő dolog amit éreztem az a faág nyomása volt amin magamhoz tértem. Felemeltem a fejem és szűk szemekkel, kábán tekintettem köre. Kicsit fájt a vállam, illetve ahogy egyre inkább magamhoz tértem egyre jobban fájt. Rándítottam rajta egyet majd még egyet és éreztem mintha visszaugrana a helyére. Aztán a fájdalom alig pár másodperc alatt elmúlt. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel majd felültem és ismét körbenéztem a lepusztított terepen. Szinte a lélegzetem is elállt a látványtól. Legkisebb bajom az volt, hogy egy fán ücsörgök...
-Jézusom... mi a szent sz@r történt itt?
Egy szomszédos ágon megláttam Csongort. Úgy tűnik ő is mostanában ébredt. Legalább is a fa lenyomata még az arcán volt.
-Itt meg mi történt?

Csongor megtekintheti társa ébredésének tragikomédiáját, és már épp válaszolna hogy halvány lila gőze sincs...
(hazugság)
mikor egy apró cserje, ami a fa lábánál nőtt, messze hangzó visítással elsprintel hirtelenjében nőtt gyökérlábain...
(Ami bármilyen hihetetlen is, igaz...)
-Utánna!
Üvölti Csongor a nyilvánvaló tennivalót, és hatalmas puffanással földet érve, sajgó lábakkal a kiskrapek után iramodik. Amerikai mesefilmbe illő kergetőzés veszi kezdetét, ha Tamás nem avatkozik közbe, a cserje körbe körbe rohangál visítva a fa körül Csongor pedig próbálja elkapni. Amennyiben Tamás elkapja valahogy, a növény egy utolsó fülszaggatót sivít, majd elhallgat, (nagy megnyugvást hozva ezzel a hasadásnak indult másnapos fejeknek...) és rosszalló faarcal bámul elkapójára.

Szemeim az egészséges tartomány kétszeresére tágultak ahogy megláttam azt a sétáló, visító bokrot.
~Mi a...
Lábamat átlódítottam a faágon, és lecsusszantam róla. Földet éréskor bukfenceztem egyet, hogy elvezessem az energiákat. Sikerült annyit összeszednem, hogy még a felálláshoz sem kellett sajátot belevezetni. Aztán ahogy a szemem elé tárult az a vicces fogócska csak furcsálló fintorral arcomon álltam egy helyben. Jobb szemöldököm a magasba húzódott. Ahogy néztem a kergetőzést és közelebb sétáltam a lény jobb lába lila színben tündökölt. Nemes egyszerűséggel odaraktam a lábamat jobb lába elé mire az felbukott. Még mielőtt Csongor is megtaposhatná a lábamat magam alá húztam.
-Már nem azért de ez mi?
Néztem távolról vizsgálva a kis bestiát. Lassan elindultam ívesen, hogy körbesétálva jobban megnézzem mégis mi lehet ez.

A lény a kérdés kimondásának pillanatában rákezdett annak igencsak hosszúnak imduló megválaazolására, csikorgó hangja pedig a fejfájás általi halál Csongor és minden jóérzésű ember számára.
-Az egészet tinektek...
Itt elkapta Csongor ''kussoljámá'' arckifejezését és elhalgatott. Mindaz a szófosási katrina lavina amit a két másnapos fejre aákart önteni szó szerint a szájában ragadt, ugyanis beszélökéje összenőtt. Döbbenten lesett körül, mindtha legalábbis gyomronlőttèk volna, majd az arcával eggyütt, eltűnt a döbbenet is, a növény gyökeret vert, és egy utolsó levélzörrenéssel mozdulatlan lett.
-Ebből aztán nem szedünk ki semmit.
Csongor arckifejezése bosszús volt, és gondolatai is hasonlóképp azok.
~Egy egész ligetnyit elkapni ebből! Mázlim van hogy nem estem össze!
Azonban hamar rájön, hogy a fáradtság jelenleg a legissebb problémája. A fa amin aludtak halk recsegésbe kezdett...
~Hogy az a pacsulis pomádés pirosviganós...