Északi Part, Bíbor-patak

A Bíbor-patak az északi hegylánc felől tart meredeken a tó felé. A várostól huszonöt kilométer messze, és fél kilométerrel magasabban a levegő tiszta, csendes és hűvös. Kevesen laknak állandóan errefelé, legtöbben vadgyümölcs-termesztők, apró kecskefarmok tulajdonosai, vadászok, elvonult emberek. Akár a Kárpátok, az Alpok, a Sziklás-hegység is lehetne a környék.
A vadon körbevesz és átölel.

Az Északi autóút idáig már nem kapaszkodik fel. A Bíbor-patak egy apró kis tavacskába zuhog, onnan zúdul alá, Hajnaltó felé. A tavacska partján áll az Agancs, a helyi kocsma, hegyi fogadó, társadalmi intézmény. A helyi lakosok állandó találkozóhelye, és ugyanúgy fordulnak meg itt turisták, külföldi vadászok, és néha egy-egy alak, aki a város felől jön, és valamiért nagyon sietősen távozik tovább...

Balogh Eugén rálépa gázra.
Az Emerald nagyobb sebességgel száguld tovább. A férfi a gyorsulás erejétől belesüpped az ülés háttámlájába, de biztos kézzel tartja a kormányt. Az autó csendesen és biztos halálossággal suhan az úton, hamar beérve a három másik autót.

Az egyik autó jobb hátsó ablaka lehúzódik. Egy nagy kaliberű pisztoly tűnik fel, és hátrafele céoz vele a kocsiban ülő fegyveres.
Durr-durr-durr-durr.
A lövések gyors egymás utánban dördülnek el. A torkolattűz egy pillanatra megcsillan a kocsik karosszériáján, és két golyó megcsúszik az Emerald szélvédőjén.
Eugén összeszorítja a fogát. A rágóizmai kidomborodnak az indolattól. Keze alatt a kocsi azonnal veszi újabb parancsát és felbúg az elektromos motor, ahogy még egy sebességgel lejjebb vált a férfi.
A sportkocsi megugrik, utolérve a legutolsó autót, amiből tüzeltek rá. Kerekek csikorognak, ahogy megtolja a másik autót hátulról. A vezető kikormányozza a fordulatot, és elveszti az egyensúlyát a kocsi felett.
Az Emerald előtt vadul cikázni kezd a másik kocsi, ahogy a sofőr jobbra-balra kapkodva a kormányt korrigálni próbál. A hadnagy egy merész mozdulattal jobbra kapja a kormányt és a hegy felől bevág a másik kocsi mellé.
A fekete autó lomha szörnynek tűnik az Emerald mellett. A kocsi a nyomozó bal oldalán, a meredély felé esik, és a négy utas egyszerre néz oldalra. A hadnagy balra pillant.
Abban a pillanatban tudják mi következik.
A jobb első ülésen ülő férfi emeli a pisztolyt, de már késő. A sportkocsi jobbról aggresszíven vágódik bele a másik autó oldalába. A pisztolyt tartó kéz kalimpál, és a lövés felfelé dördül el, az ég felé. A torkolattűz kicsapó gázlángja sárga csíkot rajzol a csillagok fényével ragyogó éjjeli égboltra.
A fekete kocsi négy utasával a mélybe zuhan.
Eugén előre kapja a tekintetét és a másik két autó után ered.

Az előte lévő autó tetőablakából egy ember magasodik ki, vállán egy rakétavetővel.
- Az ördögbe!
A hadnagy abban a pillanatban a fékre lép. Az Emerald félkörívben farol ki, ahogy megáll, füstölgő műanyagcsíkot hagyva maga mögött az úton.
A két másik kocsi elsuhan egy kanyarba fordulva, a rakéta pedig az útba csapódik, oda, ahol Eugén járt volna a saját kocsijával, ha nem fékez.
A robbanás az útburkolat műanyagjának záporát zúdítja a világra. A sportkocsi szélvédőjén, ablakain, karosszériáján csak úgy dobolnak, peregnek a műanyagdarabok. A nyomozó újra beindítja az autót, kifordul, és óvatosan gurul el a füstölgő gödör mellett.

A kanyar után egy egyenes, majd egy alagút következik. Az alagút szájánál pedig ott áll a maradék két autó, nyitott ajtókkal.
~ A hegynek mehettek. Nyilván tudták, hogy utolérem őket különben. ~
A hadnagy előveszi oldalfegyverét és jó pár tartaléktárat a kesztyűtartóból, majd leparkolja az autót az alagút szájánál maga is, és sietős lépésekkel az üldözöttek után ered.

Csongor egy ágon ült és figyelt. Valakik megöltek egy gyermeket a család tisztavérű ágából. Azok a valakik nagy hibát követtek el. "Smaragdházyira ne lőj." tartja az alvilági közmondás. A legtöbben ha mégis megteszik, menekülni próbálnak a városból, az erdőbe. Az egérfogóból a medvecsapdába. Csongor figyelt tehát, ő volt a medvecsapda. Ha sikerül levadásznia a gyermekgyilkosokat, újra megbízik benne a család. Azóta hogy az utolsó kupola felavatásakor lehányta a polgármestert valamiért ellenszenvet ébresztett az emberekben. Gaj reccsent, gazfickók szaladtak a bozótosban. Csongor fejében pedig megszólalt az aláfestő ZENE felemelte a puskát és célzott: a hold fénye megcsillant a puskacsövön ami pontosan az elöl haladó gazfickó halántékára mutatott, benntartotta a levegőt és lőtt, a lőpor összecsókolózott a tűzzel és útjára küldték acél gyermeküket...
három dörrenés
~De hisz én csak eggyet lőttem... mindegy.~
a gyilkos elesik, társaik látják már a végzetüket, aki dagadó izmokkal ugrik eléjük egyik kezében puska a másikban kés, feléjük ugrik...
ROBBANÁS
Csongor hirtelen felriad álmából, kábultan körülnéz: mit keres ő egy ágon? Már megint... Halványan emlékszik hogy tegnap este, valamiért baromira bosszút akart állni... Mintha esküdött volna is...
~BASSZUS! Azok a szemét állatok meg hagyták! El kell kapnom minden segítség nélkül egy halom gyilkost!? Biztos ez a bosszú azért mert, lehánytam a polgármestert élőadásban...~
Zsebeiből előkotorja a dugipáleszt.
~Célzóvíz...~
Mikor az utolsó korty is lekúszik minden egyből jobb színben derül fel: ~Elvégre mi lehetne jobb szórakozás mint egy kis vadászat? Né még puskát is kaptam!~
Sötét alakok rontanak át az általa "őrzött" tisztáson.
~Lőni kéne...~
Majd eltűnnek.
~De akkor hol maradna a kergetőzés?~
Vidám vigyorral ugrana le a fáról, azonban az jóval magasabb mint álmában, így a vidám ugrásból veszett, fejhangú üvöltéssel tarkított zuhanás lessz, aminek a végén egy erőteljesebb fejbevágás és ájulás következik.

Szándékosan nem vittem magammal járművet az erdőbe. Kibírok több órás sétát, de azt nem, hogy az első tetszetős külsejű géplovamat ellopják.
~ Van itt mindenféle, fekete, cigány, mexikói. Az amerikaiakról meg a magyarokról nem is beszélve. Őrizetlenül én ugyan nem hagyok járművet, annyi szent!
Kellemes kis céllövészetnek indult a dolog, végül vadászat lett belőle. Rá kellett jönnöm, hogy az itteni anyagokból hagyományos minta szerint készült Colt nem hogy pontosabb, de erősebb is elavult rokonainál. Az viszont biztos, hogy legközelebb utána olvasok ezeknek a hegyi kecskéknek. Odahaza se ment a vadászat ilyen meredek terepen, mert ezek a francos dögök szanaszét ugrálnak. A medvékről meg pumákról már nem is beszélve.
Marad hát ebédre a helyben szedett medvehagyma a tarisznyában hozott kenyérrel, szalonnával és a frissen lőtt, nyárson sütött nyúlhússal.

Egy kicsit az is bosszant, hogy megzavarták az ebédemet. Ennél viszont kínosabb, hogy fegyverrel hadonászva rohannának át minimalista táborom közepén. Az egyik azonnal megtapasztalhatja, milyen a fájdalommentes halál. Az általam csak újszerű coltnak hívott Magnum úgy szakítja fel a modortalan erdei garázda mellkasát, hogy abból szinte szó szerint piros hó esik.
Egyikük áll csak meg, a többiek vetődnek, gurulnak, futnak. Másfele, nem felém. Az az egy viszont nem lóbálta kezében a stukkerét, bár jól láthatóan ott hordja az oldalán.
Lefújom a csőről a füstöt, már csak megszokásból is, majd tokjába csúsztatom a pisztolyt, mely ereje alapján jóféle mordály is lehetne.
- Az első legalább két szótagú madárfüttyig - közlöm vele anyanyelvemen, és várok. Ujjaim finoman táncolnak a levegőben fegyverem markolatától alig egy arasznyira.
Arcomra ragadozókat megszégyenítő mosoly kúszik, tekintetem pedig valamiféle izzó szúróeszközhöz hasonló érzésben részesítheti a velem szemben álló huszonéves ficsúrt, mert úgy remeg, mint annak idején a Robert által kikérdezett kormányügynökök.
Egyszerre rándulunk, majd állunk meg egy rövid madárhang hallatán, mely nem éri meg második szótagját. Mintha csak az idegeinkkel akarna játszadozni. Pedig játszunk azzal mi magunk is. Egymás türelmével legalábbis biztosan.

Figyelem! 18 éven aluliak számára nem ajánlott rész!
(Erőszak)
Eugén kipirosodott arccal rohan felfelé a kaptatón. Nincsenek illúziói. Egyedül sokat nem tehet nyolc fegyveres ellen, csak követheti őket, és erősítést hívhat.
Jobb kezében a felfele fordított fegyver, bal kezével előveszi a mikrokonzolt.
Nincs jel.
~ 2052-t írunk, és egy európai kolónián vagyunk, és nincs jel! Az első csúcsra érve vissza kell jöjjön és segítséget kell hívnom. ~
A tó északi partján, a hegyekben, és a szurdokvölgyekben még mindig előfordul, hogy nincs jel, az erősítők és a kiegészítő tornyok ellenére is. A polgári lakosság legnagyobb részét ez annyira nem érinti, Eugén pedig olvasott arról jelentéseket, hogy a hegyeken túl, a szomszédos kolóniák, városok kommunikációs hálózatai interferálnak Hajnalvároséval.
Nem messze a hadnagytól eldördül egy fegyver, alig ötven méterre a nyomozótól. A félautomata oldalfegyver torkolattüze agresszív tűzvirágként ragyog fel az éjszakában, egyszer, kétszer, háromszor, négyszer. Eugén oldalirányba vetődik, és nagyobbat esik, mint gondolná. A bükkfa oldalán feltépi a fehér kérget a golyó, egy másik a mögötte álló gyertyánba fúródik, faforgácsot szórva a becsapódás helye körül. A KÜlönleges Nyomozó Akciócsoport hadnagya szerencsétlenül esik és rázuhan a bükkfa kiálló gyökereire, majd továbbgurul, és méteres ívben hullik az erdei talajra. Majdnem tíz másodpercig tart a gurulás, míg lábát egy büszkén magasodó bükk oldalának vetve megállítja magát.
~ Basszus! ~
A nyomozó egy másodpercig marad háton fekvő helyzetében, egyet szusszanva, majd fel is ugrik, és folytatja felfelé a rohanást. Ekkor maga előtt, valahol, meglepett üvöltést és recsegést hall, mintha valaki belezuhanna a gyertyános-bükkös aljnövényzetébe, és fel is gyorsítja a tempót. Sporthoz alapszinten hozzászokott szervezete elsőre nehezen viseli a meredélyen felfele futás izompróbáló feladatát, még a fájdalom és a veszély hatására felszabaduló adrenalin és endorfin ellenére is.
A talaj azonban egy perc múlva vízszintbe kerül, és Eugén egy kicsi fennsíkon, a hegyoldalban lévő teraszos téren fut tovább. Emberi hangokat, kiáltásokat hall maga előtt, és tizenkét óra irányban eldördül egy fegyver. Egy fegyver, aminek a hangját ma este még nem hallotta. Egyetlen, mély hangú dörrenés, valami nagyobb kaliberű fegyverből. A hadnagy lelassít, és amennyire tud, halk futásban halad tovább. A fék közül hamarosan egy apró tisztásra lát rá.
A kis tisztás közepén három ember van. Kettő egymás felé fordulva, fegyverrel a kézben, míg a harmadik megtörten, véresen, a fűben fekve.
Mindkét fegyveres ismerős Eugén számára. A neki félig háttal álló a fiatal ficsúr, a kis gengszterpalánta, aki előle menekült az embereivel. A másik, a kalapos, Indiana Jones-kinézetű pedig a Rose Garden Hotel biztonsági főnöke.
Eugén előre szegezett fegyverrel kilép a fák közül.
- Egy mozdulatot sem! A Különleges Nyomozó Akciócsoport ügynöke vagyok, az ebereim már körbekerítették az erdőt!
Gyors, ruganyos léptekkel közeledik a páros felé, félkörben kerülve egy negyed cikket, pisztolyát a ficsúron tartva. Az meglepetten kezd cikázni fegyvere csövével a két másik férfi között. Ha csak a láthatóan ebédje közben megzavart biztonsági főnök fenyegető lépést nem tesz, a hadnagy odaköszön neki.
- Jó napot, mister Monroe, kellemes meglepetés magával itt találkozni. Ezt az embert s a bandáját üldözöm. A ficsúr tizenéves lányokat rabolt el, és ő az egyetlen, aki a nyomukra vezethet minket.
A tűz parázslik, amin a kalapos ebédje sült. Nyárson valamilyen kisállat húsa van letámasztva, íncsiklandó illatot árasztva. A férfi gúnyája már ránézésre is jobban illik a férfihez, mint az öltöny, amiben legutoljára Eugén látta, és a kezében tartott, nagy kaliberű colt is kiegészíti az összhatást. .357-es Colt Python, vagy .45-ös Colt Anaconda, Eugén nem tudja eldönteni.

Csongor a hozzá közeli, eget-földet megrázó dörrenésre eszmél. Ködös érzések, képek tódulnak a fejébe:
Avaríz a szájban.
~Mi a halált ihattam az este?!~
Egy puskán fekszik.
~Azt a flancos k.... úristenit!~
Mellette egy kiborult laposüveg található.
~NE! A HÁZI... HÁZIPÁLINKÁM!! BOSSZÚ! BOSSZÚ MINDHALÁLIG!~
Smaragdházy vérben forgó szemekkel feltápászkodik. Laposüvegét, az elesett bajtársat illő gonddal süllyeszti belső zsebeinek egyikébe. Puskáját felkapja, hogy arra támaszkodjon mozgás közben, (Mert azért a fejében még mindig két díjbirkózó pankrálja egymást.) Majd varacskosdisznóhoz hasonlatos kinézetének teljes tudatában ront... akarom mondani támolyog be a tisztásra:
-Smaragdházy Songor...
~Fene megette azt a pálinkát...~
-Smaragdházy Cs-songor magán-nyomizó vagyok! Mindenki lepel nélküli!
~Hogy is van tovább?~
Eh, kaptak már el benneteket nem? Na dobi el azokat a túlméretezett fémröpytőket mer már az egész erdő tele-zsaruval no!

Sajnos az új madárcsicsergés egy csörtető, kétlábú vaddisznó képében érkezik, kezében fegyverrel. Ellenfelem - persze, hívjuk így, én ennyire nem értékelném fel - reflexszerűen kapja elő fegyverét, amit én hasonló reflexek okán lövök is ki a kezéből. Úgy néz ki, ez a kapkodás néhány ujjpercébe került, ami láthatóan fáj neki. Lassan görnyed guggoló, majd térdelő helyzetbe. Mindeközben persze a frissen érkező még eldarálta a protokoll megkövetelte monológját.
Mikor felismer és még köszön is, úgy döntök, nem leszek tiszteletlen. Mégiscsak fegyvere van, a lövés pedig fáj. Meg aztán az idegesítően hosszas beszédein kívül nincs bajom vele.
- Én is örülök, Mr Balogh. Nem kedveltem meg túlságosan. A magáé lehet, nekem már nincs dolgom vele.
Megfordulok, és visszalépek a tűz mellé. Az eddig ülőhelyemül szolgáló kőre ülök, miközben egy pörgetés kíséretében fegyveremet tokjába illesztem. Éppen folytatnám az evést, mikor megérkezik egy alak puskával, és még a szokásos magyar módinál is furcsábban beszél. Lassan emelem fel tekintetem, mely végül kivillan kalapom pereme alól, egyenesen az új jövevény szemébe fúródva.
- Hadnagy, ez a maga embere?
Mivel úgy ítélem meg, hogy a férfi inkább túlbuzgó, semmint veszélyes, folytatom az étkezést. Immár oda sem nézek, csak szép nyugodtan fogyasztom étkemet.
~ Ezek a helyiek milyen lármásak..
Eszemben sincs mások dolgába beleszólni. De nem kedvelem azt sem, ha más szól bele az én dolgomba. Egyelőre úgy néz ki, végre nyugtom lehet. Vagy csak túl sokat nézek ki ezekből az antarktisziakból, ki tudja?

- Nem, de jól jön az erősítés - mondja elgondolkodva Eugén, miközben a bilincset teszi fel a káromkodó kiskakasra. A kezét nyújtja az idegen felé.
- Örvendek. Balogh Eugén hadnagy. Biztosan jól érzi magát?
Ha a másik válaszolt, Eugén újra Monroe felé fordul.
- Mr. Monroe, gondolom, önvédelemből ölte meg ezt az embert. Nézze, uram, én örülök ennek a legjobban, azonban némi formális felelősséggel jár ez a dolog. Tudja, a papírmunka, a szabályok. Engem is bosszant a megbéklyózó sok szabály.
Eugén bocsánatkérően mosolyog, és míg jobb kezével a földön tartja a megbilincselt, térdeplő férfit, a ballal a belső zsebébe nyúl. Egy kicsit gyűrött, félbehajtott papírhalmazt vesz elő a zakója mély zsebéből, és rövid lapozgatás után kiemel egy papírt, amit Neat felé nyújt.
Ha a férfi elveszi, beleolvasva láthatja, hogy az egy formanyomtatvány, amiben a név behelyettesítésével, és aláírással az ember kötelezheti magát, hogy négy napon belül a holdvárosi rendőrkapitányságon tanúvallomást tesz.
- Mr. Monroe, ha ezt aláírja, már nem is zavarok tovább.
Eugén a Smaragdházy ifjú felé fordul, s már nyitná is a száját, amikor az erdőből, a tisztás másik feléről lövések sora dördül el, és végigszántják a tisztás.
DURR - DURR - DURR - DURR
TATATATATATATATATATATA
Puskák, géppisztolyok.
Eugén gondolkodás nélkül az első embert, aki a keze közé akad, magával rántja a földre, és csak az után kezd el gondolkodni. Csak egy gondolat hasít be a tudatába.
- A banda másik fele is bekapcsolódott a party-ba. - mondja a földön fekve, előre szegezve pisztolyát. - Ezek nem kérdezősködnek, csak lőnek.

Csongor lassan rádöbben a szomorú igazságra: már megelőzték. A hírekben ott fog szerepelni a szuperserif, meg a Hihetetlen hadnagy, és Csongor neve max a részegen megmentettekhez kerül. A felismerés félig meddig józanná tette, amolyan "komor vagyok nem részeg" hangulatban mondja ki, kocsmai lebujoktól, a rejtélyes esetek listáján át, puccos partik névsoráról jól ismert nevét:
-Smaragdházy Csongor magányomozó. Úgyszintén Örvendek. Azzal kezet ráz a fiatal zsaruval.
Miközben a hadnagy tekintete szuperserif felé fordul, Csongor nekidől egy fának, puskáját lazán tartva fejét a fára döntve, hogy a fa hűvöse tisztábbra mossa a fejét, amikor mintha hangokat hallana a fából. Halk egyre erősödő mormogás ez, ami leginkább a Gyűrűk urából a gyűrű szövegének mordori felolvasására hasonlít. De lehet hogy csak a pálinka teszi.
Tovább figyeli a papír körüli komunikációt, mikor egyszerre szinte ordítva mormolja elméjébe a fa a támadás irányát jelző ösztönöket. Pupillája felfalni látszik szemét ahogy az adott irányba néz, puskája lendül, és egyszerre sül el az első gépfegyverrel. Azt, hogy talált-e nem tudná megmondani: a hadnagy (igencsak bölcsen,) földre rántotta, és közölte reményteli gyilkosaink szeméjazonosságát, és okait. Csongor ezt mosolyogva nyugtázza és továbbra is telt pupillával figyeli a zöld életpöttyöket a tisztás határán. Gyorsan dönt. A földből, apró fatüskéket növeszt, amik (lévén gyengék a gumiátlyukasztásához) rézsút kinőve igyekszenek belefúródni a ratatázók lábába.

Kiveszem a hadnagy kezéből a papírt, és mire végzett a mondókájával, már vissza is adom neki. A hátuljára ráírtam néhány mondatot angolul.
- Megtámadtak pisztollyal az erdőben. Megvédtem magam. Az egyik többet biztos nem támad meg senkit.
Miután a kezébe nyomtam, kissé karcos hangon még megszólalok.
- Itt a vallomásom.
Mielőtt válaszolhatna a hadnagy, már lőnek is. Már megint. Unott arccal kapom fel az ételemet a tűz mellől.
- Most már megeszem, mocskok! - dörmögöm magamban anyanyelvemen.
A fa mögé ülök, és nagy falatokban elfogyasztom a nyúlhúst, hagymát, kenyeret. Hallom, ahogy osztják egymásnak az észt és a golyókat. Én viszont végre - végre! - betoltam az ebédemet. Már sokkal jobb kedvvel fordulok ki a fa fedezékéből, hogy lőjek egyet a támadókra. Többen vannak és ismétlőfegyverük van, ezért bölcsen vissza is húzódok. Gyorsan.
~ Remek. Már csak egy erre kószáló jenki banda hiányzik, komolyan.
Ha már a lejtő mellett guggolok, előre is lendülök a fa takarásában, hogy aztán a lejtő meredélye adjon takarást a röpködő lőszer ellen.
Egy könnyed, gyors léptű séta és néhány perc kell, hogy a bátornak nem mondható de tűzerőben annál erőteljesebb csapat mögé kerüljek. Finom mozdulattal emelem fel a pisztolyt lassú sétám közben, és az addig még a hadnagy és a részeges által le nem lőtt banditákhoz szólok.
- Hé!
Majd piff, paff, puff. Aki fordul, lövök. Gépfegyverrel lassabb célra fordulni. Így jártak. Nem vagyok elnéző azzal, aki nem hagy enni, ráadásul még le is akar lőni.

- Höh... Heh... Öh.
A fiatal, sebesült alvilági hadnagy hátrabilincselt kézzel fekszik a fűben, vére a fűszálak között szivárog. A tűzcsata folytatódi, így senki nem hallja meg, egyelőre, a nyöszörgését. Az amerikai félkörben kerüli meg a fegyvereseket, a nyomozó pedig ezt látva erősen tűz alatt tartja őket, hogy fedezéket nyújtson helyzet adta szövetségesének. Csak remélni tudja, hogy a fiatal magánnyomozó félig magánkívüli állapotában megfelelő fedezékbe tudott húzódni.
Amint tud, a kő mögül kipillant, ami hűs jelenlétével fedezéket nyújt számára. A tisztás szerencsére tele van hatalmas, fél ember magasságú kövekkel, sziklákkal, amik még húsz évvel azelőtt mélyen a jégbe fagyva pihentek. A völgybe több gleccser is folyt, míg a szurdok el nem zárult, hátrahagyva a mai Hajnalvölgy mély medencéjét, ami lassan feltelt jéggel az évezredek alatt.
Eugén tárat cserél és újra tüzet nyit, miközben körbenéz. A fiatalembert először nehezen ismerte meg, de aztán beugrott, ki is ő. Smaragdházy-t szerencsére takarják a sziklák. Eugén pontosan tudja, ki ő: Az egyik Smaragdházy "tékozló fiú". KNA ügynökként ismeri ezeket az alakokat az éjszakában, akikre igyázni kell, ha kitör a baj, mert a város urainak családjához, barátaihoz, elit körhöz tartoznak.
~ Aranyifjak ~
A hadnagy már korábban felfigyelt Smaragdházy Csongorra. A fiatalember egyrészt olyan volt, mint egy fekete lyuk a város éjszakájában; Szünet nélkül nyelte magába hatalmas mennyiségben a pénzt és az alkoholt, és a bajkeverés kevés jelzőnek, mondhatni, állandó örvényt tartott fenn maga körül a bajból. Kétes ügyek, verekedés, tetőn át menekülés, gyorshajtás, nőügyek, mindez az örvény úgy követte, mint valami hűséges hurrikán, ami felfordulást hagy maga mögött, ahol végigmegy.
Másrészt viszont, az ifjú szokatlan tehetségről adott tanúbizonyságot lélekjelenlétével és megfgyelőkészségével, amit Eugén szerint csak elpazarol azzal, hogy mértéktelenül habzsolja az életet.
Tatatatata-
DURR, DURR, DURR, DURR, DURR, DURR... DURR, DURR.... DURR, DURR, DURR.
Eugén szakaszokban kiüríti a tárat. Az amerikai szokatlan sebességgel kerüli meg a tisztást, páratlanul zajmentesen. A nyomozó fejét oldalra billentve nézi az Indiana Jones-kinézetű férfi kétségtelenül profi munkáját. Úgy cserkészi be a fegyvereseket, mint egy vérbeli kommandós.
~ Hát ez meg hol tanulta a szakmát? Ez nem egy átlag teremőr, de még csak nem is egy biztonsági főnök munkaköri leírása. ~
BAMM, BAMM, BAMM, BAMM.
Eugén lüktető halántékát a sziklának dönti. Úgy érzi feje forró és alig kap levegőt. A kilométeres futás hegynek felfelé igénybe veszi még a sportembereket is, ráadásul még mindig nem szokott hozzá a még neki is szokatlanul magas, ritka levegőhöz. A város felett 300, a tengerszint felett 1500 méterre lehetett.
A tisztás elcsitul, a tűzharcnak vége.
~ Négy ember. Lassításnak hagyták őket hátra. Plusz a ficsúr a két fogdmeggel. Heten. Még körülbelül nyolcan vannak menekülőben, hacsak nem kaptak erősítést. Ekkora véráldozat azt jelenti, valamelyik nagykutya menekülhet arra. Basszus, egy tűsz sincs meg. ~
- Öh... höh...
Eugén figyelmes lesz a megbilincselt, sebesült bűnöző halk hangjára.
- Ha... nem ment meg... és nem tüntet el valami biztos helyre... Nélkülem esélye sem lesz megtaálni a lányokat... Az tuti! - A kis ficsúr arcán némi önelégültség terül szét, túlértékelve saját fontosságát. De Eugén tudja, hogy van valami abban, amit mond. A szőke fiatalember szemei felgördülnek, ahogy a vérveszteség miatt kezd elájulni.
- Basszus, el ne vérezzen nekem! Smaragdházy úr.. Csongor! Hall engem? Csongor! Jöjjön már, segítsen, legyen szíves!
~ Kötszer kell, megállítani a vérzést, és erősítést kell kérnem. Egy helikopter tudna hozni kommandósokat és hőkövetővel be tudná mérni a célpontokat. Kéne orvos is.. Telefon, telefon...
Eugén előveszi a zsebében lévő mikrokonzolt. Nincs jel. Felemeli, rázogatja, még egy kőre is fellép, a készüléket az ég felé tartva. Semmi.
~ Mintha lenne itt egy vadászpanzió vagy kocsma vagy valami ilyesmi a közelben... ~
- Smaragdházy, jöjjön már ide!
Eugén megpróbál a sebesült férfi saját ruhájából kötést csinálni a fiatalember karján és várja az erősítést.

Amikor kissé lassan feleszmélt, Csongornak feltűnt, hogy tüskéi vagy meg sem jelentek, vagy nem okoztak komolyabb változást az eseményekben. Ez olyan mély letargiába döntötte, hogy búsuló juhászként a földbe támasztotta puskájának csövét és a tuson tehénkedve figyelte a tiszta vérű gyermekek egyik tolvajának önhitt maszlagját. Amikor azonban úgy tűnt hogy a fickó hasznos lehet a távoli unokahugok előkaparásában nagy kotorászásba kezd számtalan belső zsebében, majd kegyesen átnyújt Eugénnak egy kis piros dobozkát. Sűrű, kenhető folyadékot tartalmaz a doboz aminek hatását kissé érthetetlenül de lényegre törően előadja:

- Mutagének... Én csináltam! Kend a sebre... Vérzés eláll. Nem gyógyít! Stabilizálll! Serkent alvadó... mindegy! Majd találok jó nevet neki és gazdag...lszek, mint mondjuk: Medi-GEL vagy ilyesmi... Nakencézd...lécci mert ki kellene kérdezősködni: A tisztavérű unokahugok merre?-

Az utolsó... jobb szó híján mondatot, már a friss fogolynak szegezi, az egy centis talajmintát csövében rejtő imbolygó puskacsővel együtt.

Gyorsan fogynak, ahogy durrogni kezd a kicsike a kezemben. Háttal egy fának dőlök, enyhén berogyasztva. Lábaim között lógatva töltöm újra a pisztolyt, miközben hallgatom, akad-e még ellenfél. Látszólag semmi jelük. Akiknek pedig az agya vagy tüdeje lyukadt ki az imént, több mint valószínűtlen, hogy kötözködnének még.
Visszacsukom a tárat, fegyveremet magam mellett lógatva lépek vissza a tisztásra. Láthatóan valaki megsérült. Az, aki amúgy is megsérült már. Talán meg is hal. Iszonyatosan óbégatni kezd a nyomozó, ami igen kellemetlen, de most elviselem.
Arrafelé még vetek egy oldalpillantást a haldoklóra, majd kimért léptekkel, éberen figyelve környezetem keresztül sétálok a tisztáson.
Leülök a korábban már alkalmasnak bizonyult tuskóra, fegyveremet pedig a mellettem lévő kőre helyezem. Ismét magamhoz veszem a húst, és most már komolyan nem viselek el senkit és semmit, aki vagy ami ebben megzavarna.

A fiatal, csak kicsit beszámítható, de láthatóan lelkes oligarcha komoly küzdelemmel próbál értelmes gondolatokat átadni a nyomozónak, miközben egy kis piros dobozt nyújt oda. Eugén felpattintja a doboz tetejét, amiben furcsa, kicsit édeskés illatú, zöld kenőcs van.
Eugén tanácstalanul veszi el a gélt, bár nem teljesen érti, mire való. Az aranyifjú egészen különböző, összetett szavakat mond egymás után, amikből nem nagyon derül ki semmi.
- És most... Ezt etessem meg vele? Vagy mi?
Miután Eugén a kicsit artikulálatlanul elhadart mondatokból összeállít annyit, hogy a gél saját találmány és elállítja a vérzést, már nagyjából átlátja a helyzetet.
~ Na ne. Ugye ez nem komoly? ~
Miután rápillant a sebesültre, majd Csongorra, újra végiggondolja a helyzetet. Még egyszer a sebesültre, még egyszer Csongorra pillant, és belenyúl a gélbe. A környezeti hőmérséklettől függetlenül melegnek érzi az ujjain a furcsa tapintású gélt.
Eugén elkezdi a sebre kenni a zöld anyagot, és pillanatokon belül úgy tűnik, var képződik a seben.
A nyomozó újra a konzoljára pillant és nyugtázza, hogy továbbra sincs jel. Csongor felemeli a puskát, ami józanságának eddigi támaszát adta, és vészesen imbolygó mozdulattal a fekvő férfira szegezi a fegyvert. Feltesz egy első hallásra nem túl összefüggő családi kérdést a férfinak ám a sebesült nem válaszol, csak falfehéren fekszik a fűben.
- Smaragdházy úr, azt hiszem, elájult. Valami vadászpanzió vagy ilyesmi a közelben kell, hogy legyen, úgy emlékszem. Vigyük el oda és onnan tudok erősítést is kérni.
Miközben Eugén felnyalábolja a ficsúrt, látja, hogy a furcsa, magányos amerikai lassan visszasétál a tisztásra és egykedvűen nekilát enni, mint egy Tamási Áron-regény főhőse. Eugén hirtelen furcsán öregnek és erősnek látja az amerikait, aki úgy ül a sziklán, nyugodt erővel, mintha a környezetéből faragták volna ki.
A hadnagy nem is próbál segítséget kérni. Pontosan tudja, hegyek között, az erdőben, sokkal ősibb szabályok uralkodnak, mint amiket a város hatósága képvisel. Remegő izmokkal felemeli a férfit - Eugén sportos kondíciója ellenére sem tartozik a kifejezetten erős emberek közé. Elindul arra, amerra a panziót sejti, még egy bólintással köszönve az ebédjét élvezettel elfogyasztó amerikainak, és int Csongor felé.
- Jöjjön, Smaragdházy, segítsen, ez a maga városa, végül is.

~Elájult? Ej a fenébe remélem a vérveszteség és nem mellékhatás...~
Csongorkám egyik kezével a puskát alázza mankónak, másik kezével a sebesültet nyalábolja fel, hogy amennyire ilyen állapotban telik tőle, segítsen az ifjú székely nyomozónak. Eddigre eléri a "nem vagyok ám részeg" komor és vészterhes állapotát, és mivel bajtársa a laposüveg hősi halált halt a fáról való leugrás közben, újratárazásra sem volt lehetősége.
- Vadászház. Jó.-
E két gyönyörű szóval fejezte ki egyetértését a tervvel kapcsolatban. Majd jobb dolga nem lévén ő is megnézte magának a sziklán ülő kalapost.
- Hhé! Ne...aot üljél segíts!-
Bár nem tudta még de ez a igencsak megcsonkított "ne csak ott" később komoly problémákat fog jelenteni a számára. De keresztfiam jelenlegi problémája az volt, hogy még a nyomozóval karöltve sem tudta biztosan tartani az ájult gyermekrablót. Így hacsak a kalapos nem segít be kettejüknek, igencsak lassan fognak haladni...

Biccentek a nyomozónak, majd folytatom az étkezést. Még egyszer utánuk pillantok, ügyet sem vetve a részeges vagy másnapos - bánom is én - ficsúrra, aki valamit mondani próbált. Talán érteném is, de inkább úgy teszek, mintha nem így lenne. Éhesebb vagyok, mint amennyire mérges lehetnék a kioktató hangneméért. A másik fazon viszont most sokkal jobb oldalát is mutatta, mint az eddigi puhány írnok, akinek a mellére tűztek egy seriff csillagot.
~ Talán még valami tisztelhető férfiforma is van valahol a lányos beszéd és izomzat mögött. Furcsa népség ez.
Jóízűen fogyasztom a nyulat, ami egészen olyan, mint annak idején odahaza. Egy kicsit még hiányzik is az a régi, távoli vidék. Egy kicsit.

Legalább egy mérföldet vonszolhatták már az ájult sérültet a nyomozó és a ficsúr, mire az első golyó elsüvít a fejük felett. Aztán éles csattanás és tompa puffanás, ahogy a test eldől. Kissé fájlalom az öklömet, de lerázom, és már semmi baja sincs. Le is lőhettem volna, de semmi kedvem még több papírhoz, amit ki kéne töltenem. Ahhoz pedig pláne nincs, hogy idecsődítsem a haverjait. Nyugodt léptekkel közelítek a kétharmad részben aktív trió felé a fa felől, melynek fedezékéből az imént a túlvilágra akarta segíteni őket a láthatóan tapasztalatlan haramiaféle.
- Ha nem kapok a seggembe golyót közben, segítek vinni ezt a szemétládát - közlöm tömören anyanyelvemen a nyomozóra nézve - de semmi kötelező firkálás!
Ha nincs ellenvetés, bal vállamra kapom, és egyenletes tempóban gyalogolok abba az irányba, amerre eddig haladtak. Jobb kezemet fegyverem közelében tartom.