Online Kocsma

Helyszín a mindenféle csevegésnek :-)

-Kellemes, hűvös éjt!
Öreg a lépcső, már ideje lenne kicserélni korhadt fokait. Ütemesen dübben, reccsen, ahogy a férfi lefelé ereszkedik rajta.

Az alak halk járással, de kissé kelletlen mozgással, fáradt arckifejezéssel cammog a pult felé. Olyan az egész megjelenése, mint egy eltévedt western-hősé. Vagy éppen egy korán nyugdíjazott vadnyugati banditáé.

Jó minőségű, ám az idő által alaposan megkoptatott bőrkabátja finoman leng teste körül minden mozdulatnál. Kalapja karimájából hiányzik egy fél tenyérnyi darab, mintha csak a "megeszem a kalapom" fogadalom egy áldozata lenne. Bár a szakadás egyenetlenségéből arra is következtethetnénk, hogy nemes egyszerűséggel őt akarták "megenni", csak éppen nem adta könnyen magát.
Minden esetre a figyelmes szemlélő észreveheti, hogy egy hajszálnyit mintha nehézkesebben támaszkodna egyik lábán, mint a másikon.

Úgy tűnik, a pult és a lépcsők egyszerre kezdhették pályafutásukat. Deszkája felnyög, ahogy vendége rátámaszkodik. Hangja elnyúlik egészen addig, míg a fejfedő alól már nem csupán a kusza körszakáll, de a szűkre húzott ablakú, fekete szemek is felvillannak.
- Mit ihat itt a szomjazó?

Az eső továbbra is halkan és kitartóan dobol az ablakokon. A gyorsan korhadó fenyő mára megfeketedett deszkáin egyenletesen csorog le a víz az ablak alatt. A kocsma békésen világvégi stílusa felett így a második évtized végére eljárt az idő, és a békés, félreeső helyek faház-jellegét feldobni szándékozó bőr fotelek és kanapék, nagy kijelzőjű központi konzolok, italmárkás, keretezett poszterek, könyvespolcok és hangfalak sem segítettek ezen a tényen.

A gyér és enyhén álmos, hétköznapi felhozatalú közönség érdeklődve figyel fel az új vendégre. Egy lassan őszülni induló, enyhén deres, angolos kinézetű úriember felpillant az ölében lévő konzolból, aminek kék fénye bevonja az arcát és alakját, éles kontrasztot adva a kandallóból áradó meleg, sárgás, táncoló fényözön aurával szemben. Egy asztal körül további kényelmes, bőrhuzatú fotelekben fiatal, egyetemistánál pár évvel idősebbnek tűnő férfiak és nők ücsörögnek és beszélgetnek ellazulva, meglazítva a nyakkendőt, kiengedve az összefogott hajat. A pultnál egy keleti férfi ül, hosszú, fekete bőrkabátban.

A fiatal tulajdonosnő felpillant a könyvelésből és belekortyol kávéjába, miközben feláll és köszönti az érkezőt.
- Jó estét, uram. Good evening, sir. Guten Abend, mein herr. Konbanwa, Mister. Bonsoir Monsieur. Mit parancsol? Valamit, amitől felmelegszik? Netán valami hűs sört? Esetleg kiváló borokat tudok ajánlani, és a pálinka-választékunk sokkal népszerűbb, mint bármilyen gabonaszesz.

Az egyik közeli asztalnál két alak sakkozik, akik most felpillantanak. Samuel, az ötvenes fekete professzor, és Samantha, fiatal, csinos, vöröshajú barátnője szintén észrevette a férfit, és miután a két Sam is felpillantott, a jövevény láthatja, hogy most már tényleg minden Sam őt figyeli.

Ha a kalapos kért egy italt, egy perc múlva az angolos úriember töri meg a csendet, ahogy az új vendéghez szól.

- Kérem, ne haragudjon, uram, azt hiszem, még nem láttam errefelé - mondja, olvasó szemüvegét levéve, tökéletes magyarsággal, amiben azért angol akcentus érezhető.

A kissé csípős estéből a rozéfröccsök ködén át nézve kellemes nyári éjjel lesz, aminek megkoronázása csakis még egy (pár) pohár rozéfröccs lehet. A setét utcákon tántorgó alak, Smaragdházy Csongor magányomozó, most épp magán-nyomoz, egy flaska rozé után. A feladat komolyságára való tekintettel, nekidől egy házfalnak és mikor efféle szilárd anyagi támasz segedelmével sem talál semmit... Betelik nála a pohár! Igenám de mivel? Körülnéz az utca egyik-majd másik végét tekintve meg, és igencsak dühös lesz magára amiért nem kocsival jött. Sebaj. Ez már kiborult pálinka. Heves legyintéssel hessegeti el negatív gondolatait, de keze megakad egy furcsa falkiszögellésben. Eme falkiszögellés lenyomódik, és a fal aminek eddig támaszkodik benyílik. Egy rejtekajtó! Ki gondolta volna, hogy az a fura fémderékszög egész falrészeket nyitogat. Ah egy lépcső. A hová vezet ott érezhetően van élet... Ahol élet van, ott rozé is van! Eme mélyre-szántó gondolatmenet után, Smaragdházy Csongor magán-nyomozó, is mélybe száll: és szembe találja magát egy Italméréssel! A felismerésből fakadó öröm boldog mosolyával tántorog a bárszékek egyike felé, amikor valami furcsa nagy kalapos lénybe ütközik...

Már-már provokációnak is vehetné azt, ahogy a pultos hirtelenjében ráköszön. Ezen egy kicsit enyhít, hogy több nyelven is, de azért mégis csak rendreutasítás lenne ez máshol, más környezetben. Úgy reagálja ezt le a férfi, ahogy az a legkézenfekvőbb számára.
- Jó estét! Pálinkát kérek! Valami erőset.

Hallja, hogy valaki megszólal. Azt is gondolja, hogy hozzá szóltak, hiszen senki nem reagált rá. Előfordult már vele ilyen, bár többnyire nem ennyire békésen. Hajlamos kitűnni a tömegből, mikor egy új helyre érkezik.
Mivel eltelik még néhány pillanat, és nem hallatszik újabb szó az imént szóló szájból, sejtelme beigazolódni látszik.
Lehajtja az italt, majd előre tolja poharát utántöltés céljából.

A férfinek igaza van. Valószínűleg még nem látta őt errefelé. Így nincs mondandója számára, kérdést pedig nem kapott, amire válaszolnia kellene. Tehát mondhatjuk, hogy hallgatás beleegyezés.

Mikor aztán valaki beleütközik, hát átvillan egy gyors gondolat az agyán, miszerint az illetőnek szerencséje volt. Ennek oka igen egyszerű: éppen üres volt a férfi pohara, így nem löttyent ki a drága nedű.
Bár véletlennek tűnt az ütközés, azért komótosan hátra fordul, hogy erről megbizonyosodjon. Közben bal keze a pult és teste között, kabátja takarásában finoman végigsimítja késének markolatát. Nem szándékozik használni, csak amolyan megszokás.
Végigmérve az alakot úgy ítéli, nem jelent fenyegetést, és ellenséges viselkedést sem mutat. Visszafordul a pult felé, hogy lehajtsa következő italát.

A fotelben ülő angol vár egy keveset, majd miután az illető rendel, megissza az italát, és új kört kér, a kalap takarásából nem érkezik válasz.
Az úriember kortyol egyet a portóiból, ami a fotel melletti kis asztalon pihen és visszamerül a havi jelentések egykedvűen mechanikus ellenőrzésébe, miközben végtelen nyugalommal siklik el a nyilván átutazóban lévő magányos alak jelensége felett.

A pultnál a fiatal, talpraesett tulajdonosnő tölt. Miután az alak nem részletezte a pálinka-igényét, csak bejelentette, ráadásul valami erőset kérve, a kis hölgy családja vendéglátó vénájára hagyatkozva végigpillant a vendégen és egy középvonalas törkölyt vesz elő a szolidan elegáns kék fényekkel kiemelt hűtőpultból, a hölgyvendégeknek fenntartott mézes gyümölcspálinkák mellől, és kitölti a négy centit. Majd újra.

Már éppen megkérdezné a kalapost, hogy mi járatban a környéken, amikor egy újabb vendég érkezik le a lépcsőn és némi elegáns bizonytalanságú pályájának végén egyenesen a kalapos vendégbe ütközik.
A kalapos vendég nihilista nyugalommal kezd bele újra az ivásba, a nő pedig hagyja magába merülni így inkább az új jövevny felé fordul és elegánsan professzionális mosolyt felvillantva ismétli el újra a köszönéseket és a fogyasztási szándék tudakolását.

[Out Of Character]
Hajnalvárosban már megkezdődött az éjszaka.

Közben eszembe jutott, ha völgy, akkor tükröket kell használni, különben sose fog besütni a nap még "nappal" sem.

(Gondolom, nem kell ábrát rajzolnom a lapos szögben érkező sugarak és a völgy elképzeléséhez.)
[In Character]

Az eső halk kopogását egy hangosabb élesebb, közeledő, gyorsabb ütemű kopogás kíséri, mely abban a pillanatban el is csendesül egy pillanatra, amíg nyikorogva kinyílik az ajtó. Első látásra egy közel sem a helyhez illő alak jelenik meg az ajtóban. Talán eltévedt volna? Keres valamit? A csomagjaiból ítélve most érkezhetett a városba. Hosszú, szinte földig érő kabátjában beljebb lépked és két bőröndjét a pult mellé teszi le, miközben szép lassan felméri a krimó vendégeit. Hozzászokott már a nézőközönséghez, most mégis kissé feszélyezve érzi magát az idegen környezetben. Ő a színpadon érzi otthon magát…
Kapucniját hátratolja, láttatni engedve immár narancsszínű hajzatát. Ázott kabátjától megszabadulva, azt a fogasra akasztva néz körbe újra felmérve a vendégeket. Az ő ízléséhez ez túlontúl nyugodt helynek tűnik, de nem von le elhamarkodott következtetéseket. A pultnál serénykedő hölgyeményre emeli tekintetét és italt kér.
- Valamit, ami felmelengeti átfagyott végtagjaim – veti oda félvállról, majd vékonyka cigije után nyúl és várja kitől kap végre tüzet, esetleg pár hasznos infót arra nézve hol érdemes egyáltalán itt megszállni.

Smaragdházy Csongor magán-nyomozó még magához sem tért a köszönésviharból, mikor már a kalapos lény rendel is magának még valamit, és már-már sikerül összeraknia magában azon egyszerű (és sokat ismételt) mondatot, hogy: kérekkegyro-zét. Azonban a siker örömét elrontva egy (számára) követhetetlenül gyors, vörös ciklon megint megelőzi a rendelésben. Lassan fókuszáló szemei meglátják a hölgy cigarettáját és még a rozéivásnál is erősebb benső kívánalmaknak engedve, változik meg a tartása egy elesett részeg támaszkodásából, egy enyhén ittas gentleman könyöklésébe. Eztán rengeteg hasonló helyzet tapasztalatára, no meg a bárpultra támaszkodva, sikerül indamintákkal és borfoltokkal díszes zakójának rengeteg belső zsebéből előkotorni egy méregdrága öngyújtót, amin egy méretes megolvadt rész jelzi, hogy nem mindig használják rendeltetésszerűen. Eközben megpróbálkozik egy többszörösen összetett mondattal.
-Rozéthakérhetnék. Tüzet?
Szavainak többé kevésbé érthető voltával igen elégedett lehet, ugyanis arcán felragyog a városalapítók családjára jellemző sármos mosoly, és hogy bizonytalan ujjai megtalálják az öngyújtó kioldórészét azt igencsak hatalmas teljesítménynek tartja az ő állapotában.

Csak itala végeztével pillant oldalra kalapja alól a frissen érkezett fiatal nőre, akit éppen tűzzel kínál a korábban nekicsapódó vendég. Láthatóan összeszedte magát valamelyest, amit hősünk cinikus félmosolya alapján egyértelműen a csinos színfoltnak tud be.
- Késtél.
Nem számon kérő a hangja, inkább amolyan megállapítás lehetett. Esetleg érdeklődés a történés indoka iránt.
Az eddigi kimértségét megtartva fordul vissza a pultos felé, hogy aztán ismét megszólaljon.
- Még kettőt!
Az egyik kapott italt maga elé húzza, a másikat pedig szabad oldalánál kissé arrébb tolja a pulton, mintha oda várna valakit. Úgy tűnik, addig ő sem iszik, míg az a bizonyos valaki mellé nem ér.
Közben azért újból lejjebb fordítja fejét, flegmán szemezve az előtte lévő tüzes vízzel. Eközben fáradt sóhaj hagyja el száját, majd újból megszólal.
- Lehet itt dohányozni?
Láthatóan az, hogy a nő rágyújtott, számára még nem jelenti azt, hogy ezt itt szabad is. Minden esetre ha igen a pultos válasza, kabátja mélyéről egy lapos fémdobozkát vesz elő, melyből jóféle szivar akad a kezébe. Gyors mozdulattal kattan ki a zippo, hogy aztán a dohányáruval együtt eltűnjön ismét ruhája rejtekeibe.
Gőzölgő gejzírként ereszti ki magából szája szivarja ajkai közül kifolyni látszó füstjét.

Odett motoráról leszállva bukósisakját a kormányra tette, lábával kirúgta a motor támaszát és leszállt a motoráról. Körbepásztázta a környéket, majd elindult a kissé rozoga lépcsőn, ami lábai alatt hangosan nyikorgott, minden egyes lépésnél.
Lassan besétált a kocsmába, majd nem törődve a kisebb-nagyobb csapatokba rendeződött férfiakkal s nőkkel a pulthoz ment egy mogorva és dühödt pillantást lövellve a pultosra.
- Egy scotch-ot!
Veti oda a pultosnak egy laza kézmozdulat kíséretében és körbenéz az "össze gyűlteket" méregetve.
Nem messze tőle, egy kalapos férfi és egy igen bájos arcú nő beszélgetett, akik mellett még két férfi helyezkedett el.
Bekka lenéző pillantásokat lövellt az asztaloknál üldögélő férfiakra és nőkre. A magánnyomozó nő csendben és magába mélyedve üldögélt. Amint az italát elé tették nagyot kortyolt a skót nedűből ami végigmarta a torkát. Még egy korty után letette a poharat maga elé és a jégkockákat tanulmányozta és minden mást próbált kiverni a fejéből. A whisky még mindig alaposan a torkát mardosta, de most kifejezetten élvezte, ahogy ezer meg egy apró láthatatlan tű szurkálja nyelőcsövét belülről.

Az enyhén ittas, rozé után vágyó fiatalemberre emeli tekintetét, miközben amaz tüzet próbál számára csiholni. A koordinálatlan mozdulatok kissé ijesztően hatnak számára, még annak ellenére is, hogy szeret a tűzzel játszani… Így alig egy-két próbálkozás után kezébe veszi az irányítást.
- Szabad? – nyújtja kezét a kis ketyere után, melytől végre remélheti, hogy a cigarettájába szívhat. Miután megtörtént, lassan fújja ki a füstöt és megszemléli a kis tárgyat – már, ha azt megkapta természetesen. A kissé odébb felhangzó szavakra, csak alig láthatóan elmosolyodik, hiszen tudja, hogy kihez szól az egyetlen rövidke kijelentés.
- Egy hölgy sosem késik. Mindenki más érkezik korábban – teszi vissza a segítségére siető fiatalember kezébe az öngyújtóját – Szép darab. Vigyázzon rá! – kacsint kacéran rá, majd odébb ál. Egész a gépezetig, mely a zenét hivatott szolgáltatni. Felcsillanó tekintettel keresgél, majd egy érmét dob be, az pedig halk csattanással eléri célját és evvel egy időben megszólal a zene.
Csak eztán tér vissza, ringó csípővel a pulthoz, ahol immár a két rendelt pohárhoz ül le és koccintásra emeli az egyiket…

Úgy tűnik, lassan azért sikerül meggyújtani azt a bizonyos cigarettát. Fanyar mosolyra húzódik a kalapos szája széles peremű fejfedője alatt, majd szivarját ismét szájához emeli, hogy abból újfent muníciót nyerjen füstöt lehelő szája számára.
A nő finomkodó szabadkozására csak morran egyet, és pöfékel még néhányat szivarja segítségével. Mikor megszólal a zene, arcára az előzőnél valamivel élettel telibb mosoly kúszik fel. Szintén koccintásra emeli poharát.
- Arra az időre, míg oda nem érünk! - jegyzi meg, finoman a zenegép felé biccentve.
Immár angolul beszél, a vörös nőhöz legalábbis mindenképp. Hiszen minek fárasztaná magát, ha az anyanyelvén is szólhat?
Mivel gyorsan legurul ez az ital is, rendel egy újabb kört. Most már megoldja egy intéssel, hiszen a pultos tudja, mi a dolga.
- Jó ez az ital. Miből van? - kérdezi újból magyarul a pultost.
Övén csak testközelből érezhető módon megrezdül a penge. Az egész jelenség mindössze pillanatnyi, de ha a nő elég közel ült hozzá, akkor akár meg is érezhette.
~ Valami baljósat szimatolok. És ez most nem a szivarom szaga.

A motor dübörögve szeli át a már-már örökkévalónak tűnő éjszakát. Az eső egyre vigasztalanabbul szakad. A nő szőke tincsei ki-kikandikálnak a sisakból, és csapzott, szőke zászlókként lengenek, éles kontrasztot vetve a fekete bőrkabátra.
Emese Harghitay-Rötwald pedig ráteker a gázkarra. A bioethanol-motor felpörög, dübörgése hullámként terjed az újrahasznosított hulladékból épült, tükörsima úttesten. A sötét bőrön kopognak a vízcseppek és tehetetlenül hullanak tovább, ahogy a menetszél viszi őket. A nő akár egy valkűr, suhan a sötétségben egyre felfelé a kaptatón, a ritkuló házak között. A két hímzett, fehér szárny a bőrkabátja hátán világít az "éjszakában".
A lány lassít egy élesebb kanyarban, és majdnem ki is csúszik az Emerald motor. Emese megáll, és a szerpentinről lepillant a völgybe. A város millió fénye gyönyörű, a nap-kristályok pedig most minimálon világítanak, mivel "éjszaka" van.
~Mennyi, mennyi ragyogó fény~
A szőke lány felcsapja sisakja szemvédőjét és egyenesen megkövülten a csodálattól, gyönyörködik a városban. A szeme előtt az energiák hihetetlen koncentrációja, a frekvenciák mámorító orkánja terül szét.
Energiák kaotikus orgánuma. Villamos energia. A gépek mozgása. Az élőlények lassú oxidációja. Az érzelmek kavargó óceánja. Az értelmes elmék rendezett csillag-rengetege. A hatalom. A szex. Az éjszaka hangja.
~Mámorító~
Emese felpillant a borús, sötét égre. A cseppek végigfolynak az arcán, lecsukott pilláin, hűsítően, mégis, energikusan. Emese szereti az esőt. Az erejét, a szépségét, a zabolázatlanságát s tisztaságát.
Ahogy visszafordul a világ felé, fényre és halk hangokra lesz figyelmes. Oldalra pillantva meglátja mindennek a forrását: Egy kellemesen meleg, hívogató kocsma. Faház, fenyődeszkák, rockzene, hangok. Élet. A lány gyors szeszélyváltozása azonnal arrafelé fordítja őt, és eldönti, megnézi magának a melegség forrását, mielőtt továbbmotorozik az éjjeli esőben.

Emese elrúgja magát a földtől, a motor pedig felbúg, ahogy megteszi a maradék ötven métert. A lány fékezés közben csikorgó kerekekkel körbefordul, érkezési állásához képest derékszögbe, ahogy megáll a motorral. Azonnal, ruganyosan pattan le a nyeregből, szokásához híven türelmetlenül ahhoz, hogy várjon. A sisakot elkezdi kioldani, majd kinyitja az ajtót.
Jobban mondva, a lendülettől az ajtó azonnal enged, mielőtt a lány időt szánna rá, hogy lenyomja a kilincset. A recsegő hang betölti a helyiséget, ahogy a zár majdnem kitörik.
- Hoppá.
Emese zavartalanul érkezik le a lépcsőkön a kocsmába, szinte szökellve sportos lábain.
A helyiségben végigpillantva felméri a terepet. Az egyik fali konzolból egy régi, XX. századi rockszám szól. A lány érzi a négy akkord és a négynegyedes ütem energikus pörgését, és jó kedvre derül tőle. A szövegre nem is figyel, nyilván kitalálható az érzésből, amit közvetít a zene: Szabadság, szex, szabadság, nyár, rock'n'roll.
- Micsoda jó kis zene. Jó estét!
- Jó estét, hölgyem, mivel szolgálhatok? Valami melengetőt...
- Á, dehogy, ha melegedni akarnék, bebújtam volna egy fotelbe otthon - kacsint a pultos nőre Emese. - Valamit, ami felpörget. Mit lehet itt szívni?
- Nos, lássuk... Kiváló dohányunk van, akad szivar, pipa, vízipipa... A marihuána teljesen tiszta és bevizsgált, ópium sajnos nincs...
- Stim van esetleg?
- Stimulálónk akad, igen... Brazil, japán és indiai... Az indiai állítólag elég jó... A japán szamuráj harci szerként reklámozza magát... Van otthoni is, ha érdekli.
Otthoni.
~Hol is van nekünk az otthon?~
Emese csak egy pillanatra mereng el. A hegyek hatalmasabbak, mint otthon és a város még Budapestnél is nagyobb, de mégis, amikor "éjszaka" van, (mármint, lekapcsolják a nap-kristályokat) Emese néha azzal álmodik, hogy Krasznahorka vára ott magasodik az egyik csúcson, büszkén és változatlanul.
- Eh, legyen az otthoni, egy csomaggal. - ocsúdik fel gyorsan a lány, és lehúzza kártyáját a pulton. Gyorsan kibontja a stimuláló dobozát és egy szálat a szájába vesz.
- Kérhetek valakitől tüzet? - pillant körbe a vendégek között.

Smaradházy Csongor hálás vigyorral fogadja az öngyújtójára vonatkozó megjegyzést majd lassan elkezdi vonzani a pult...
~Mágneses fa, azt a bety...
...és már az alkoholmámoros álmok világát bővíti mélyenszántó megjegyzéseivel. Álmában természetesen tiszta vérű volt, nem részeges és családjának megbecsült tagja. Egy tiszta vérű lány volt a barátnője, és az egyik Smaragdházy Villában laktak, kabócák halk hegedűszavának ritmusára...
Távoli motorcsikorgás
~Mit keresnek egy Smaragdházy villa közelében motorok?!~
Az ajtó iszonyatos döndülésére azonban már szerte oszlott az álom. Csongor olyan gyorsan kapta fel a fejét, hogy hanyatt-esett...
~Álomrablóharamiagyilkosok!~
De már tápászkodott is fel az ajtó felé fordulva, harcra annyira se készen, mint eddig, és egész sokáig várt az ajtó kicsapódására amikor rájött, hogy ez bizony már megtörtént. Ekkor halálra vált arcal fordult meg, azonban az "Álomrablóharamiagyilkosok" helyett, egy követhetetlenül energikus szőke ciklont látott meg, aki szintén tüzet kért. Ez túl sok egy estére: Az eposzok hőseinek amikor már minden veszedelemmel szembenéztek, (mint például a klasszikus antik mű a "Gyűrűk ura" hős hobbitjai)és otthon megint-csak harcolniuk kell a boldogságért, lehet olyan hangjuk végső elkeseredett monológjaikban, mint amilyen hangon Smaragdházy Csongor közölte a szomorú tényt, a kezében tartott égő öngyújtó láttán, frappáns nem tolakodó egyszavas mondatban:
-Tűz.